Díjat kaptam

Először is köszönöm a díjat Barbinak, és Boginak is(thx tanárnéni :D)
                                                              
                                                                                 Szabályok:

-Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad

-Írj 10 dolgot magadról

-Válaszolj a 10 kérdésre

-Írj 10 kérdést

-Küldd tovább

10 dolog magamról:

-Én vagyok a legnagyobb teen wolf rajongó

-Imádom a palacsintát és a nutellát is

-Most olvasom az Útvesztőt, nincsenek rá szavak <3

-Sokáig táncoltam(6 évig), most lacrosseozni szeretnék

-Kedvenc zeneszámaim a Demons és a Radioactive, mind kettő az Imagine Dragonstól

-Idén vagyok 8.os

-Kedvenc színészem Dylan cuksi O'brien :D

-sokan mondták már, hogy nagyon őrült vagyok, de én is ezt gondolom

-Szeretnék olyan szép lenni mint Holland Roden vagy Adelaine Kane

-Kedvenc italom a zöld tea és a cseresznyés kóla

10 válasz:

-Ki a kedvenc színészed?

Mint mondtam, Dylan Cuksi O'brien :D

-Éjjeli bagoly vagy?

Csak nyáron, de akkor is max.éjjel kettőig, imádok aludni

-Mit érzel, amikor meglátod magadat a tükörben?

Azt inkább nem írnám le, nagyon nem pozitív

-Mennyi idő múlva érzed, hogy netelvonási tüneteid vannak?

Egy-két nap után

-Otthon vagy a sorozatok világában? Van kedvenced?

Persze:D Teen Wolf, Pretty Little Liars a két kedvenc

-Milyen gyakran jársz moziba?

Ritkán,évente átlag kétszer-háromszor

-Van kedvenc Twilight részed?

Utálooooom

-Általában melyik a jobb, könyv vagy a film?

A könyv általában jobb

-Ha Cortez létezne, járnál vele?

Persze. Az a kérdés inkább, hogy ő járna-e velem :D

-Ha szereted, ha nem, ki a leghelyesebb a One Direction tagjai közül?(muszáj!!!)

Ugyan kérlek, semmi sem muszáj :DD

10 kérdés:

-Szereted az édességet? 

-Ki a kedvenc színészed és színésznőd?

-Melyik filmet láttad utoljára? Hogy tetszett?

-Melyik könyvet olvastad utoljára? Hogy tetszett?

-Gumicukor vagy csoki? Miért?

-Melyik a kedvenc állatod?

-Melyik évszakot szereted a legjobban?

-Szeretsz aludni?

-Hol szoktál netezni? Telefon vagy laptop/gép?

-Mit gondolsz a hátrányos megkülönböztetésről?

Akiknek küldöm:

Barbi

BoBogyó és a Blog Suli

És ennyi :D

Demon

Tudtam, hogy nem kellett volna. Én tényleg nem akartam. Amikor beleszerettem Isaacbe, magamhoz láncoltam őt, és csak ennyi kellett. Beteljesült. Mindenre tisztán emlékszem, ami történt, hogy nem voltam ura magamnak, hogy csak egy rab voltam a testembe zárva. Szörnyű érzés, amikor megszállnak. Nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Azzal, hogy átkozott lettem, az ördög szolgája lettem, ami azt jelenti, hogy megszállt egy démon, ami bármikor a felszínre törhet bennem. Ez sokkal szörnyűbb,mint amit gondoltam. Eddig azt hittem, hogy el fognak venni tőlem mindenkit, akit szeretek. Ez sokkal rosszabb ugyanis én fogom magamtól elvenni azt, akit szeretek. Tegnap éjszaka fejfájásra ébredtem. Olyan volt, mintha valaki baltával ütötte volna a koponyámat. Kimentem a konyhába, hogy bevegyek egy gyógyszert, de az ajtónál összeestem. Mozdulni se bírtam. Éreztem, hogy a testem feláll, és akaratomon kívül elindul. Én viszont teljesen le voltam bénulva. Kinyitottam az ajtót(azt hiszem, nyugodtan beszélhetek E/1-ben, hiszen a testem hozzám tartozik, illetve...) és elindultam az utcán. Sosem jártam még Isaacék házánál, de ahogy megálltam egy magas, fehérre meszelt ház előtt, tudtam, hogy ez az övé. Felvettem egy kavicsot a földről, és megdobtam vele az egyik ablakot. Az kinyílt,és Isaac nézett ki rajta álmos fejjel.
-Lydia! Mit csinálsz itt ilyenkor? Megőrültél?!-fakadt ki, amikor fejen találtam egy kisebb kaviccsal. Magamban felordítottam, de hiába.- Hagyd abba! Ha a szüleim felkelnek, neked véged!- húzta fel az ablakot, és eltűnt. Pár pillanat múlva halkan nyílt a bejárati ajtó, és kilépett rajta, pizsamában. Odalépett elém, és a szemembe nézett.
-Mit csinálsz ilyenkor? Aludnod kéne..- kezdte, de én belé fojtottam a szót.
-Csak azért jöttem, hogy elmondjam azt, amit már tegnap el kellett volna- a szám magától beszélt, olyanokat, amiket én sose mondtam volna ki.- Nekem semmit nem jelentett az a csók.- jelentettem ki, mire Isaac úgy nézett rám, mint akit hasba szúrtak. Legbelül én is pont ugyanezt éreztem.
-E... Ezt hogy érted?
-Pont úgy, ahogy mondom. Nem... Jelentett... Semmit..-tagoltam el lassan- Csak egy is játék volt. Ugye sosem gondoltad, hogy pont te kellesz nekem? Pont te, Isaac Prince, aki akkora királynak hiszi magát, mint a neve? Egy senki vagy. És ezt te is nagyon jól tudod.
-Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba!-üvöltöttem, de ezt senki nem hallotta. A könnyeim patakokban folytak, de ezt senki nem látta. Legszívesebben ököllel ütöttem volna a testemet, ezt a börtönt, ami fogva tart. Láttam, hogy Isaac lesápadt, és hihetetlen fájdalmat éreztem. De a démonomnak ez nem volt elég, folytatta:
-Sose járnék veled. Nem szeretem a jófiúkat. Bár.... Te nem is vagy igazán jófiú. Hisz egy gyilkos vagy. Megölted a legjobb barátodat. Börtönben kéne ülnöd-suttogtam, és láttam, hogy a könnyek lefolynak az arcán. Ő is pont ugyanezt érezte. Mindig ezt gondolta, hogy ő egy gyilkos, hisz az ő ötlete volt az egész. A testem elfordult, és a mellettünk parkoló kocsi üvegében megláttam a szemem vörös villanását. Amikor visszafordultam, Isaacben tudatosult valami,és megszólalt:
-Te... Te nem Lydia vagy...-suttogta erőtlenül
-Ezt mégis miből gondolod?-vigyorodtam el, és sarkon fordultam. Amikor becsapódott utánam a bejárati ajtóm, elmúlt a bénulás. Újra magam voltam. Kulcsra zártam az ajtómat, és kitört belőlem a zokogás. Úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok. Így fogok eltaszítani magamtól mindenkit. Senki nem tudja, hogy nem én voltam az, aki ezeket a szörnyűségeket a fejükhöz vágja. A fürdőszobába mentem,és a hideg víz alá tartottam a fejem A tükörbe néztem. A szemem már nem volt vörös, csak sima türkizkék, mint mindig. Mélyen a saját szemembe néztem, és mérhetetlenül szomorú voltam. A szememben, ott rejtőzik ez az iszonyatos démon, és fogalmam sincs hogy mikor veszi át felettem újra az irányítást. A legrosszabb azonban mégis az, hogy nem tehetek ellene semmit. Megérdemeltem ezt az egészet. A démonom olyan volt, mintha élvezte volna azt, ahogy Isaac meg én szenvedünk. Eszembe jutott egy Imagine Dragons dalszöveg: "When you feel my heat, look into my eyes: It's where my demons hide, it's where my demons hide" Egyre csak ez a dal járt a fejemben, és leborultam az ágyamra. Isaac megérzett valamit, amikor azt mondta, hogy nem én vagyok az. De nem tudhatja... Nem tudja, hogy miért nem. Reggel nem mentem suliba, egész nap bezárt ajtókkal ültem az ágyamban,és sírtam. Délután három körül megszólalt a csengő. Kinéztem az ajtólyukon. Isaac volt az:
-Lydia, kérlek, nyisd ki! Beszélni szeretnék veled....

Titkok és emlékek

Szinte alig aludtam, egyre csak az eddigi életem járt a fejemben. Anya régen sokat mesélt arról, hogy milyen volt, amikor megszülettem, és a kiskori emlékeimet is csak miatta tudom felidézni. Október 24, ez volt az a nap, amikor megszülettem. Ősz révén, hatalmas vihar tombolt, és ezt még a kórházban is érezni lehetett. Anya egy asztalon feküdt, aludt. Az orvosok egy csecsemőt emeltek ki belőle-ez bizarrul hangzik így leírva, de így volt, hisz császármetszéssel születtem. A nővér takarókba és törölközőkbe bugyolált, és elvitt mosdatni. Anyámat addig áttolták egy kórterembe, ahol kipihenhette magát. Saját elmondása szerint az volt a legboldogabb pillanata egész életében, amikor végre a karjaiban tarthatott. Napok múlva kiengedtek minket a kórházból, és egy taxi hazavitt minket-a Martinez házhoz. Mert igen, akármennyire fáj, de az volt az otthonunk. Nem nagyon foglalkoztak velem, csak megparancsolták anyámnak, hogy álljon be dolgozni, és hogy azonnal hallgattasson el, amint sírni kezdek, mert ha felébred az úrnő lánya, akkor baj lesz. Sose voltam sírós gyerek, így anyának elég volt a takarítással foglalkoznia. Kevés ideje jutott rám, de amint megtanultam járni és beszélni, elég sokat segíttettem neki, mármint lelkileg. Hatéves korom körül a dolgok kezdtek egyre durvulni, de anyának mindig az volt az elsődleges, hogy nekem jó legyen. Amikor beiratott az iskolába, a kevés fizetését arra költötte, hogy nekem mindent megvegyen, ami kell, és nem érdekelte, hogy szinte semmi pénze nem maradt. Én mindig bűntudatot éreztem, ha láttam, hogy mennyire nem tud magával foglalkozni. Szülinapjakor mindig kikönyörögtem Paolától egy szabadnapot neki, amit azzal kárpótoltam, hogy én dolgoztam helyette, és ha valamit elrontottam, megfizettem érte. Ez eltörpült, és semmivé vált, amint megláttam anyám boldogságtól könnyben úszó arcát, amikor "odaadtam neki" az ajándékát. Aznap mindig elmentünk sétálni, aztán magára hagytam, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Tízéves voltam, amikor Paola férje meghalt rákban, attól kezdve egy kicsit mintha enyhültek volna a dolgok. Az úrnő magába zuhant,anya próbált segíteni neki, de ő eltolta magától. Másfél év után összeszedte magát, és minden visszatért a rendes kerékvágásba. Anya minden este feljött a szobámba beszélgetni, és kibeszéltük a világot. Amikor abba a korba értem, hogy érdekelni kezdtek a fiúk, bármilyen kérdésemre tudott válaszolni, és sok tanácsot adott. Érdekes, most, hogy belegondolok, sosem kérdeztem arról, hogy miért nem ismerem az apámat. Talán éreztem, hogy veszélyes vizeken evez a téma, és nem is akartam anyát megbántani. Teltek a napok, a hónapok, az évek, és minden telt körülöttünk, csak az egymás iránt szeretetünk nem változott. Igazi jó anya-lánya kapcsolat volt, de mégis több annál. Egymásnak voltunk, csak  másikra számíthattunk. Nekem nem voltak barátaim, neki is csak én voltam. Egy napon anya összeesett, és a mentők vitték a kórházba.
Nagyon meg voltam rémülve, és minden nap bejártam hozzá a kórházba. Amikor kiengedték, már talpra állt, de még látszott rajta a betegség. Sokat fogyott, de nem adta fel. Újra dolgozni kezdett, aztán megint összeomlott. Fél év után végleg elgyengült a szervezete, és nem bírta tovább. Az utolsó kórházban töltött napjai alatt mindig bent voltam vele. Egyre csak azt hajtogatta, hogy tudja, hogy álmában fog meghalni, de ő még nem adja fel, mert igazából élni akar. Meg akarta várni, amíg felnövök. Nem tudta, mennie kellett. Azóta minden megváltozott az életemben, és most itt vagyok, és totális tanácstalanságban létezem.
Az ébresztőm megszólalt, és kimásztam az ágyból. Magamra kaptam valamit, majd megpróbáltam kitépni a gubancokat a hajamból. Belenyomtam két csatot, amivel eltűztem ez egyik első tincsemet, és a konyhában készítettem magamnak szendvicset. A suliban semmi sem történt, rengeteget írtam, hogy pótoljam a kimarat két hetet, és utolsó óra után hazafelé indultam. Otthon feltettem egy adag tésztát főni, hisz magamnak kel gondoskodnom a főtt kajáról, nem ehetek minden nap szendvicset. Valaki csengetett, úgyhogy kirohantam ajtót nyitni. Isaac volt az.
-Hát te? - csodálkoztam.
-Gondoltam beugrom, hogy ne legyél egyedül - mosolyodott el.
-Ez kedves - -vigyorogtam - épp főzök, neked is jut spagetti, ha kérsz.
Ketten hamar megettük az amúgy sem hatalmas adagot, és leültünk a nappaliban. Beszélgetni
kezdtünk, és én tényleg semmit sem értettem. Egy elég fura kérdés bukott ki belőlem.
-Sosem érezted még úgy, hogy valahol nem kellett volna ott lenned, de mégis jó, hogy ott voltál?
-De, volt - komorodott el - bízom benned, hogy te talán megértesz, mert erről senkinek sem beszéltem még - látva az elképedt arcomat, belekezdett - Tíz éve ismertem meg a legjobb barátomat. Új gyerekként jött a suliba, félévkor. Senki sem akart vele barátkozni, mert különcnek gondolták, pedig csak zárkózott volt. Én az első pillanattól kezdve vele lógtam. Meséltem neki, segítettem, hogy ne érezze magát egyedül, és szerintem én voltam az egyetlen, akinek megnyílt. Hamar rájöttem, hogy nagyon értékes ember, és rengeteg közös volt
bennünk. Ugyanazokért a bandákért rajongtunk, ugyanott szerettünk lógni, ugyanolyan stílusunk volt.. Az évek során nagyon összecsiszolódtunk, ritka az ilyen barátság két fiú között. Testvérként tekintettünk egymásra, jóban-rosszban összetartottunk. Egy-egy rossz jegy esetén sem buktattuk le a másikat, ha kellett, bevállaltuk egymás büntetéseit, mind otthon, mind a suliban. Utóbbit azért, mert idővel egyre kezelhetetlenebbek lettünk, órákon egymással chateltünk, puskáztunk, stb.. Aztán....
-Aztán? Mi történt? - kérdeztem,mivel láttam, hogy nyelt egyet.
-Aztán... A tizennegyedik szülinapja után egy héttel kitaláltuk,hogy kilógunk este bringázni, és a város melletti erdőbe mentünk. Tudni kell, hogy az még nappal is veszélyes, nem hogy éjszaka, mert nagyon sok szakadék van benne. Azt gondoltuk, hogy nagyon menők leszünk, ha az erdőben bicajozunk. Én előre tekertem, ő egy kicsit lemaradt, és csak annyit hallottam, hogy valami puffan, és ő kiált egyet. Azonnal visszafordultam, és hamar megtaláltam. Háttal beleesett egy kisebb szakadékba, de így is másfél métert zuhant, a biciklije meg ráesett. Eldobtam a sajátomat, és utána ugrottam. Lerántottam róla a bringát, de alig lélegzett. A feje vérzett, nem volt magánál. Beszélni kezdtem hozzá, a kezét szorongattam. Felém fordította a fejét, megszólalt:
-Mondd meg anyáéknak, hogy nem a te hibád volt. Én kértem, hogy gyere velem. Mondd meg, hogy szeretem őket, kérlek- ez volt az utolsó dolog, amit kimondott. A legjobb barátom, aki mindig ott volt velem, minden őrültségben benne volt, velem együtt- meghalt. Nem tudtam elhinni. Azonnal hívtam a szüleimet, és igazából alig emlékszem valamire. A mentők érkezésére, a szüleire, amikor megtudták, hogy mi történt. Nem bírtam a szemükbe nézni. Apámék legalább egy évig pszichológushoz járattak, és mostanra már nagyjából sikerült feldolgoznom, hogy mi történt.
-Annyira sajnálom! - sírtam el magam. Ha tudná, mennyire átérzem!!
-Megtörtént, semmit sem tehettem ellene. Köszönöm, hogy meghallgattad, nem kell reagálnod semmit.
Odabújtam hozzá, és megöleltem. Két napja ismerjük egymást, és máris rengeteget tudunk egymásról. Illetve, ő nem tudja, hogy mi vagyok, nem tudom, hogy mondjam el neki. Óvatosan félresöpörte a hajamat, mert az arcomba lógott, és megcsókolt. Sose éreztem még ilyet, ez volt az első. Hihetetlen érzés, és nem lehet szavakba ölteni. Azt hiszem, nem szabadott volna viszonoznom, de mégis megtettem. Sokáig ültünk még egymás mellett a kanapén, és a másikat néztük. Szavak nélkül is ki tudtam fejezni, hogy mit érzek, és nagyon is értette. Tizenegy körül felajánlottam neki az egyik vendégszobát, de visszautasította, és hazament.
Megértem. Én még sokáig fent voltam, és megpróbáltam helyretenni az érzéseimet. Nem sikerült. Szeretem Isaacet, akkor is, ha nem kéne. De nem tudom, hogy hogy mondjam el neki.. Még nem. Ha ez az egész komoly, akkor előbb-utóbb mégis muszáj lesz. De mi nem is járunk, ez csak egy csók volt, amit hirtelen felindulásból adtunk a másiknak. Majd eldől úgyis...

Amit nem akartam

Az élet megy tovább, akkor is, ha nem akarom. Két hete, hogy átkozott lettem, és
elmenekültem. Azóta vettem egy házat a Martinez pénzből, itt, Falling Churchesben.
Hazautaztam anyám temetésére, és utána végleg elhagytam a várost. Hamar berendezkedtem,
hisz szinte semmim nem volt. Elég kis ház, két szoba van benne, plusz konyha, nappali és
fürdőszoba, de pont elég. A maradék pénzt a bankba vittem, nyitottam egy őj számlát. Már
beiratkoztam az itteni suliba. Itt akadt egy kis malőr, ugyanis az igazgató furcsállotta,
hogy szülők nélkül intéztem az ügyet. De nem tudhatta meg, hogy a szüleim nem dolgoznak,
hanem halottak. Szépen lassan felfogom, hogy mi történt velem. Esténként még mindig
el-elsírom magam, ha eszembe jut. Nem olyan könnyű elfelejteni azt a napot, sose fogom
teljesen. a volt az első iskolai napom, a tanévből csak két hetet hagytam ki. Majd
bepótolom. Reggel korábban keltem, mint kellett volna. Össze akartam készülni rendesen. Úgy
döntöttem, hogy mivel az életem 180 fokos fordulatot vett, a stílusom is azt fog. Anyának
sose volt pénze új ruhákra, de most bevásároltam rendesen. A hajamat is levágattam, most
csak a vállam alá ér. Tudom, hogy nem vagyok átlagos tini, sőt, de akkor is közönséges
gyomorgörccsel telt az első napom. Nem akartam kiöltözni, úgyhogy a farmer-fehér ujjatlan-
halványkék ing mellett voksoltam. A hajammal nem csináltam semmit, csak megfésültem.
Szerencsére göndörsége miatt van tartása, ezért nem sok mindent teszek bele. Amíg hosszú
volt, kontyban vagy befonva hordtam. A tükörképem egy csinos, szőke, de nyúzott arcú lányt
mutatott. Nem is csodálom.Alig alszom éjszakánként, mert félek. Sose aludtam még egyedül
egy házban, és hiába a riasztó, elég para így élni. Emellett rémálmok gyötörnek, amit nem
csodálok. El kéne mennem egy pszichológushoz, de nem hiszem, hogy meg tudnék nyílni előtte.
Felkaptam a táskámat és a konyhába mentem. Töltöttem magamnak egy palack vizet, és kivettem
a hűtőből a felvágottat, hogy szendvicset csináljak magamnak. Bedobtam a táskámba a vízzel
együtt, és cipőt húztam. Bezártam magam mögött az ajtót, élesítettem a riasztót, és
elindultam. Az iskolába. Hamar rájöttem, hogy attól, hogy bennem minden megváltozott, az
élet maradt a régi. Az FCHS( Falling Churches High School) olyan volt, mint a többi suli.
Ugyanolyan hangzavar, ugyanolyan mogorva portás, ugyanolyan unott diákok, ugyanolyan unott
tanárok.. Az osztályba lépve gondolkodás nélkül levágtam magam a leghátsó padba, és
előszedtem a füzetemet. Az igazgatótól már kaptam órarendet, szóval mindennel képben
voltam. Úgy látszik, senki nem vett észre, vagy egyszerűen csak senkit nem érdekeltem. Az
első óra unalmasan telt, gépiesen jegyzeteltem, alig figyeltem. Az órarendem szerint a
második óra egy másik teremben volt, úgyhogy fogtam a táskámat és keresgélni kezdtem. Mikor
megtaláltam a termet, lecuccoltam az ajtajában, és az órámra néztem. Remek, még van tíz
percem, hogy aktívan csináljam a semmit-gondoltam, majd kotorászni kezdtem a táskámban. A
vizemet kerestem. Sehol nem volt, pedig reggel biztos, hogy betettem a szendvicsemmel
együtt.. Valaki megkocogtatta a vállamat, úgyhogy megpördültem. Egy magas, barna hajú srác
volt az, igézően barna szemekkel. A lányos énem felszakadt bennem, bár nem akartam. A srác
még nézett egy darabig, aztán gondolom eszébe jutott, hogy mit akar, mert megszólalt:
- Ezt elhagytad, kiesett a táskádból-nyújtotta a kezét, amiben-micsoda meglepetés- az üvegem volt.
-Basszus, köszi! Ezt kerestem-mosolyodtam el, és kivettem a kezéből. A srác nem siethetett, mert lerakta a táskáját a földre, és nekidőlt a falnak. Csevegős kedvében volt, mert nem tágított
-Te is ide vársz?-faggatott
-Hát, valószínűleg-röhögtem el magam
-Új vagy? Még nem láttalak a suliban.
-Igen-bólogattam- Most költöztem..Költöztünk ide
-A szüleiddel?
-Hát..Igen. De ők rengeteget utaznak, úgyhogy kb egyedül élek, alig látom őket. Megvették nekem ezt a lakást, berendezkedtünk és most megint elutaztak pár hónapra-hazudtam szemrebbenés nélkül- Illetve... Csak az apám. Anyám meghalt a nyáron.- töröltem le egy könnycseppet az arcomról
-Nagyon sajnálom- hervadt le a mosoly az arcáról-Nehéz lehet így élni.
-Hát, eléggé-ismertem be
-Egyébként Isaac vagyok. Isaac Prince.
-Lydia Crusader.
-Gyönyörű a neved. Csak úgy, mint te-jelentette ki kis habozás után. Ez volt az a pont, amikor válasz helyett elvörösödtem. Szerencsére becsöngettek, úgyhogy bementem az osztályba. Leültem a középső sorba, Isaac pedig mögém. A torkom a szívemben dobogott. Sose volt még, hogy egy fiú ennyire közvetlenül beszélgessen velem. De mindegy is-gondoltam- Nem engedhetem magamhoz közel, hisz ha megtudja, hogy ki vagyok, vége a világnak. Egész órán járt az agyam. Isaac nagyon aranyosnak tűnt, közvetlen, és elég helyes... De..Nem szabad. Nekem nem. A többi óra eseménytelenül telt. Ebédszünetben leültem egy padra, és elővettem a szendvicsemet, hogy megegyem. Megettem volna. A következő pillanatban Isaac ült le mellém, és én automatikusan leeresztettem a kezem. Utálom, ha evés közben néznek. Hiába a stílusváltás, még mindig ugyanaz a zárkózott lány vagyok,és idő kell, mire feloldódom.A történtek után szerintem legalább száz év.
-Miért nem lógsz a barátaiddal?-kérdeztem tőle, mert tényleg érdekelt, hogy miért tölti az idejét pont velem
-Nincsenek igazán barátaim. Egy van, akire szinte a testvéremként tekintek, de ő most elutazott. A többiek csak haverok, nem igazán érdekelnek. Te viszont látszólag egyedül vagy.
-Nincsenek barátaim.
-Tudom-felelte, mire felhúztam a szemöldököm- Mit csinálsz szívesen a szabadidődben?-kérdezte
-Mostanában oxigénből állítok elő szén-dioxidot.-feleltem frappánsan, mire elröhögte magát
-Értem. Gondolom a költözés miatt örülsz annak, hogy van egy kis időd.
-Hát, kábé.-feleltem. Azért ez nem igazán így van...- És te? Mindig is itt éltél?
-Ide születtem.
-És amúgy... Merre laksz?-kérdezte hirtelen-Bocs, nem nyomulásból kérdezem. Gondolom, az eddig neked feltett ilyen jellegű kérdések mind azért voltak. Engem tényleg érdekel.
-Még senki sem kérdezte meg előtted-feleltem halkan- Innen két utcányira, a temető utcájában.
-Uhh-húzta el a száját-Ismerem, milyen ott élni. Én is ott lakom.
Suli után együtt indultunk haza. A házam előtt elbúcsúztam tőle. Kérdezte, hogy megleszek-e , de bólintottam. Nem kell velem maradna. Nem is akarom. A mai nap eléggé felkavart. Sok mindent tudtam meg róla. Szimpatikus nekem. Azt mondta, gyönyörű vagyok. Sose mondtak még ilyet nekem. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Az átkozottnak nem lehetnek barátai. Barátja se. Veszélyt jelentenék rá. Velem nagyon rossz dolgok fognak történni. Az ördög mindenkit el fog venni tőlem, akit szeretek. Anyám meghalt, és most nincs senkim, akit elvehetne. Ennek így is kell maradnia. Este próbáltam relaxálni egy kicsit. A kádban,habok közt ülve valamennyire elengedtem magam. Megpróbáltam mindent kizárni a fejemből, Isaacet főleg. Akármennyire próbáltam, nem tudtam elaludni. Amikor végre sikerült, megint rosszat álmodtam. Álmomban láttam anyámat meghalni. Csapzottan keltem az éjszaka közepén. Reggelig ültem az ágyban, és nem tudtam visszaaludni.

Elkezdődött

Fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Ma meghalt egy ártatlan ember az én hibámból. Miattam. Én öltem meg. Nem tudom, hogy történt, alig emlékszem valamire. Azt tudom, hogy 16 év alatt telt be az a pohár, ami ma kicsordult. Nem neki kellett volna meghalnia. Hanem valaki másnak. Aki miatt elvesztettem a családomat. Az egyetlen embert, aki fontos volt nekem. Az anyámat. Árva lettem, és ezt nem lehet visszafordítani. A dühöm miatt meghalt egy ember, aki semmit sem vétett ellenem. Ezzel érvénybe lépett a szövetség, amit a dédapám kötött. Elátkozott lettem.
Az egész húsz évvel ezelőtt kezdődött. A dédanyám halálos beteg volt,rákos.  A dédapám számára ő volt a legfontosabb. Annyira elkeseredett, hogy képes volt szövetséget kötni az ördöggel. Az alku úgy szólt, hogy az első leszármazottja, aki kioltja egy ártatlan ember életét, az ördög szolgája lesz, átkozott lesz. A dédapám belement, és a felesége felgyógyult. Az élet ment tovább, de a szörnyű átok generációról generációra szállt, amikor meghaltak. Azóta én vagyok az első, aki ölt. Nem akartam. De kiszolgáltatott lettem. Az a némber volt az oka annak, hogy anyám összeroppant. Amióta csak élek, bántotta őt. Édesanyám volt a szolgálólányuk. Szegények voltunk, ezért itt dolgozott. Apámat nem ismerem, még a nevemet is anya után kaptam. Az úrnő kegyetlen volt. Velem nem bánt úgy, mint vele, mert ő nem hagyta. De anya mindenből kapott. Gyakorlatilag halálra dolgoztatta, és kikészítette idegileg. Amikor anyám megbetegedett, tudtam, hogy mi az oka. Tizenhat évig bírta a szervezete. Miattam lett bejárónő a Martinez háznál. Amikor terhes lett, akkor került be oda. Én ott nőttem fel, anyám mellett, és én csak a Martinez lányok, Sophie és Caroline gyűlöletéből kaptam. Anya mindentől óvott, mert én voltam az egyetlen hozzátartozója. Mi voltunk ketten egy család, és őt szerettem a világon a legjobban. Reggel hívtak a kórházból. A szervezete fél év betegség után feladta a harcot. Végleg elment. Amikor megtudtam, nem tudtam, hogy álmodom-e. Annyira valószínűtlen volt. Azt kívántam, bárcsak meghaltam volna én is. Rohantam a kórházba, hogy megbizonyosodjak, de addigra anyám testét már eltolták. Csak az üres szoba maradt utána, és néhány tárgy, amikhez nagyon kötődött. Az éjjeliszekrényén találtam meg a láncát. Mindig azt mondta, hogy ez egy családi örökség, még a dédanyjáé volt. A medált ki lehet nyitni, a belsejében egy közös képünk van. Ott ültem az ágya szélén a láncot markolászva, és megállás nélkül sírtam. Amikor bejött az orvos, megsimította a vállam, és azt mondta, hogy anyám kezében találták, amikor jeleztek a gépek. Úgy halt meg, hogy a nyakláncot szorította. A kezem helyett. Kellett egy óra, mire tudatosult bennem, hogy már nem fog visszajönni. A düh, ami akkor elöntött.. Azt nem lehet megfogalmazni. 16 évnyi keserű gyűlölet szakadt fel bennem, és a bosszúvágy. Kirohantam a kórházból, és nem is emlékszem, hogy hogy jutottam vissza ahhoz a kegyetlen, borzalmas házhoz. Talán futottam. Nem tudom. Berontottam az ajtón, és elordítottam magamat. Erre persze előjött a ház úrnője, és látva az arcomon a fájdalmat, kárörvendően elmosolyodott. Ez volt az a pont, amikor elborult az agyam. Ész nélkül üvölteni kezdtem, és felé rohantam.
-Meghalt! Megölted! A te hibád, te rohadt r***!-zokogtam, és ott ütöttem, ahol csak értem. A hirtelen ért meglepetés miatt mozdulni sem tudott,de amikor feleszmélt, kicsavarta a karomat, és elrohant. Utána vetettem magam. Meg akartam ölni. Szerintem végigkergettem az egész házon, és útközben felszedtem egy kést is. Amikor megláttam az ebédlőben állni, ráugrottam és hátba szúrtam. Meglepett sikoly hagyta el a száját, és összeesett. Akkor hatalmába kerített egy borzasztó érzés, és megláttam, hogy kit gyilkoltam meg. Paola nővérét, Feliciát, aki hátulról nagyon hasonlít rá. Térdre estem mellette, pofozgatni kezdtem, de hiába. Alig hittem el, hogy képes voltam megölni. Sose ártott nekem, ő volt az, aki akárhányszor látogatni jött, próbált rajtunk segíteni. Vagy pénz adott az anyámnak, vagy ruhát, ételt. Paola elmenekült. Gondolom elment a lányaiért, és már régen máshol vannak. Megöltem egy embert. Te jó ég. Véres kézzel ültem a földön mozdulatlanul,és csak zokogtam. Nem is gondolkoztam, a testem magától mozgott. Kivonszoltam a testet a kertebe, és ástam egy gödröt. Eltemettem a fa tövében. Éreztem hogy menekülnöm kell, több ízben is. Először is, megöltem egy ártatlant 16 évesen, börtönbe kerülhetnék. Árva lettem, ami miatt nevelőotthonba kerülhetnék. A legfontosabb azonban az alku volt. Tudtam, hogy nem menekülhetek az ördög elől, de egy részem mégis reménykedett benne. Felkutattam az egész házat, és mindent összeszedtem, amit találtam. Két teljes táskát pakoltam meg pénzzel- Martinezéknek volt belőle bőven- és még kettőt a saját holmimmal. Ez volt mindenem. A éjszaka közepén, a vasútállomáson elég furán néztek rám. Felszálltam az első vonatra, amire tudtam. És most itt vagyok. Szeptember negyedike van, hétfő hajnali 4:53. Itt állok Falling Churches vasútállomásán, és fogalmam sincs, merre menjek. Lydia Crusader vagyok, tizenhat éves.Én vagyok az Átkozott.